Autista-savant művészet

Ha van valami, ami furcsább az autizmusnál, az a savant szindróma, még akkor is, ha magam is érintett vagyok benne. A savant szindróma, melyről már millió dokumentumfilm készült és könyv íródott, és amely sosem kapott létjogosultságot arra, hogy önálló betegség legyen a BNO és DSM rendszerekben, úgy átfűti az autizmussal foglalkozó szakemberek életét, mint egy lélekmelengető dal. 

Felemelő és pusztító mélységekbe visz. Nem tudom igazán, hogy más autista mit érez a tehetségével kapcsolatban, így érzéseket tekintve csak a saját szemszögemet tudom elmondani.

Mint írtam már, pusztulásokat érzek magamban műveim megalkotása után, olyan, mint ha bennem lenne egy hatalmas nagy erdőtűz és magam lennék Kanada, ahol oly' gyakoriak az erdőtüzek. 

Mint ha teljesen kiégnék belülről utána, aztán persze, ha eljön újabb művészi ihletettségem, eltűnik a „kanadai erdőtűz” érzés és újból erősnek és alkotással telinek érzem magam, mint ha magam lennék egy kandalló, aki tud magából újabb meleget adni, hogy az az új ismét elsöpörjön és letaroljon mindent. 

A savant szindróma egy különleges válfaja lehet az, ha valaki nem készen, nem adottnak kapja a tehetségét, tehát nem vele születik, hanem egy betegség és baleset folytán tehetséges esetleg zseni lesz.

Magam megszoktam már annyira, hogy nekem teljesen természetes volt pl., hogy 9 éves koromban már verseket írtam és nem játszottam együtt senkivel sem.

Nem ismertem a zsúrokat, és senkinek a lakcímét és a telefonszámát nem tudtam, nem tudtam, milyen érzés a McDonalds-ban együtt nevetni másokkal és együtt étkezni, pedig az egri McDonalds is kb. 1995 -ben nyílt, 15 éves korom körül. 

Sosem jártam sem bulikba, sem partikra és nem csak a drogot nem volt kedvem kipróbálni, a mai napig szégyennek tartom azt, aki a pszichedelikus szerek neveivel emeli fel magát olyan magasra, ahonnan már nem lehetne nagyobbat sem esni lefelé a társadalmi ranglétrákon.

Nekem természetes volt, hogy 15 éves koromban már több galériám volt Egerben, bár való igaz, magam a 14-15 éves kori kezdetet későinek tartom, előtte egyáltalán nem mutattam semmiféle tehetség jelét sem. Bár Picasso írta: „A festészetben nincsenek csodagyerekek”. (Talán igaziak nincsenek.)

Sőt, kifejezetten rosszul rajzoltam embereket, arcokat, magam kifejezetten rossznak tartottam mindenféle naturalista ábrázolást, talán ezért történt az, hogy 15 évesen az expresszionizmushoz és szürrealizmushoz nyúltam és soha többé nem rajzoltam sem embert, sem hozzá környezetet, kötelező rajzórákra tehetségem miatt akkor sem kellett bejárnom, ha nem volt benne ember.

Azt hiszem, az autizmus ott nyilvánult meg a legjobban a festészetemben - néha csak utólag konstatálom és nézem gyermekkori „óriás” festményeimet a falaimon 50 cm X 70 cm - es méretben - hogy egyáltalán nem volt benne figuratív ábrázolás és teljesen hiányoztak belőle az emberek.

Az irodalmam 9 éves koromban kezdődött el - mint írtam - sokáig azonban senki sem láthatta műveimet. Én akartam, hogy ne lássa senki se.

Utólag látom és nézem magam, hogy egyáltalán nem volt benne ember, csak én, és valamiféle szürrealista művészet...

Azt hiszem, jobb szürrealizmusnak nevezni azt, amit mások esetleg „az őrület jelének” neveznének vagy akár 2outsider art”-nak, a hivatásos művészet keretein kívül lévő művészetnek, mert szerintem az olyan diszkriminatív szó.

Mint ha nem lenne egy sérült embernek joga arra, hogy ő valódi stílusirányzatokban alkosson, pedig valahová mindenki beleillik...

Észrevettem magamon, hogy egyre több metafórát alkalmazok az írásaimban is, de a nélkül pl. egy irodalmi órát nem lehetne megülni sem.

A legjobban egyedül érzem magam és akkor, ha alkothatok. 

A fotóművészetem úgy vált fotóművészetté, hogy sosem indult annak, az idő érlelte azzá, ami lett. Én csak kattintgattam, aztán belekerültek a könyvembe és igazi fotóművészetté váltak.

Nem látni művészeti munkáimat többé, ki tudja, melyik lenne a nagyobb a szegénység vagy a nagyobb gazdagság...

Sőt, el sem tudnám képzelni, ha egy reggel arra ébrednék fel, hogy óriás festményeim és grafikáim és számítógépes műveim eltűntek mellőlem örökre, pedig egy nap majd lehet, hogy ez fog történni...

Ez egy olyasféle ambivalens érzés, amit talán csak az érezhet, aki meg tanulja becsülni és szeretni magát, mert néha kell egy egészséges önérzet, sőt, én azt mondom, beképzeltség is. 

A többi majdnem öngyilkosság... Mint Ady írta:

„Ezért minden: önkínzás, ének:

Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.”

Ez a „valaki” adott értelemben a művészet is lehetne, megszemélyesítve.

Minden csak nézőpont kérdése.

Szerencsére, nem nagyon ismernek már fel az emberek sehol sem, és szerencsére azt sem tudják, hogy újból olyan zseni vagyok belülről, mint eddig. 

Egyébként sok autista az, sőt, a legtöbb, ha nem is tehetséges, de kívülről ismeri a telefonkönyveket, a naptárakat, a telefonszámokat, stb. …

A savant szindróma szerintem egy magasabb létformája a tehetségnek, tehát valami olyasmi, aminek a társadalmak szám és kód és név nélkül örök érvényességet szereznek. 

Legtöbbször tulajdonképpen azért olvasok, mert 37. évemben járok és idő előtt nem akarok korai elbutulásban, demenciában vagy Alzheimer - kórban meghalni, mert azért a szociális hatások is kifejezetten nagy hatással bírnak egy betegség létrejöttére, és a biológiai markerek is.

Igazán büszke akkor voltam magamra, amikor a Larousse enciklopédiákat olvastam a könyvtárban és alig volt szó - ahol felnyitottam a könyvet - amiről ne tudtam volna valamit is mondani.

Mondani... Már ha egyáltalán szóba állok valakivel is, ez éveim előre haladtával szinte a nullára csökkent kommunikációs igényem és egyáltalán nincs motivációm sem arra, hogy akár 1 emberrel is megosszam azt, amit tudok, avagy amit olvastam, tanultam, tapasztaltam, megszereztem, átéltem és szívtam be, mint ha levegő lett volna légszennyezettség nélkül a tudás s mint ha nem lett volna benne soha semmi förtelem, amiért azt ott kellett volna hagyni.

Pedig van. Az anatómiai ábrázolásokat pl. egyáltalán nem bírom elviselni és az egészségügyről, genetikáról, betegségekről pl. szinte csak akkor tudok olvasni, ha nincsen benne vér, azt hiszem, ez a tudásom egy gyenge pontja, mert a vér szónál vagy a vér láttán megállna bennem még a szívem, ha meg tudna állni félni.

A verssorozatom számtalan versből áll, hogy alibim legyen arra is, hogy sosem bóklásztam céltalanul az életben, hanem a verseimen gondolkodtam, tulajdonképpen ez sokszor így is volt...

Néha azon gondolkodtam, hogy milyen nehéz is más ember szemszögének a megértése autizmussal, de írtam rá egy találó aforizmát, egy választ, ha valaki egyszer mondjuk megkérdené: 

„Óh, nos ez igazán egyszerű. Az a másik ember szemszöge, hogy 2 perc múlva már más a szemszöge.”

Még jó, hogy tudok nevetni magamon... :)

Seth Művésznő